Kicsit újra visszatérek a kezdetekhez. A hat hetes kontroll után, alig vártam, hogy újra futócipő legyen a lábamon ugyanis az én igazi sportom a futás. Ez az a mozgásforma, ami igazán kikapcsol, kiszellőzteti a fejemet és maradéktalanul kielégíti a mozgásigényemet. Így hát alig vártam, hogy zöld jelzést kapjak és indulhassak.

Fejben nagyon nagy volt a lendület, de az első futásom sétával kezdődött… vagyis felsétáltam a Ménesi útra (a Gellért-hegy legalsó utcája) vezető emelkedőn és nagy levegőt véve elrugaszkodtam a talajtól. Ez a mozdulat valamint az első néhány talajfogás elképesztően idegennek, keménynek, fapadosnak tűnt. Nem tudom mit is vártam, hiszen hónapok óta egy futó lépést sem tettem, sőt rengeteget voltam vízszintesben. Mégis, ez a számomra oly természetes mozdulatsor, amit végtére is a terhesség előtt már közel húsz éve rendszeresen űztem, annyira távolinak tűnt mintha soha nem lett volna az életem része. Szinte nem volt repülőfázis a futásomban csak tettem egyik lábam a másik után, még az egyenes haladási irányt sem tudtam tartani csetlettem botlottam. Nagyon furcsa volt. Körülbelül így nézett ki az első futó edzésem, hogy 5 perc séta után 2 percet futottam, 2 percet sétáltam majd újra 2 percet futottam 2 percet sétáltam.

Pont elég volt és egyáltalán nem voltam elkeseredve, örültem, hogy kint lehettem kicsit egyedül és mozoghattam. Következő héten a futás részek már 3 percesek voltak később már 4 percesek és pár hét után már 15 percet futottam egyben. Nagyon fokozatosan haladtam hétről hétre így egyáltalán nem szenvedtem. Mostanra a kondim szinte a régi, hétvégén 8 kilométert futottunk Kolossal, ez a kép a futás végén készült. Bár a képen nem látszik, végig dalolászta az utat.

Megjegyzés: nem futó babakocsival, de biztonságosan bekötve, sík terepen futottunk.

Kiss Melinda